Norbert Török, Germany's National Honour
October 2026
A hídon
A sárga, rozsdás híd
remegtette zsibongó mellkasom,
amikor a mélybe szórtam
fél évszázados arcom.
Mini épületek parány héjban mocorogtak,
hőkezelt, lebegő folyó két szélén.
A házak oldalán még volt vakolat.
Egy cifra, cicomás papírtapéta kukucskált,
ő öltöztette a belső falat,
a bejárat nyitva maradt.
Generációk ujjlenyomata,
mint ruhája díszlenyomata,
testére ragadt.
A pusztaságban két ló legelt,
és bögöly marta meg
combos hátukat, s mint mikor
áram rázogat, úgy rezgett
a barna szőrbársony.
Odébb szállt,
de szinte éreztem a lovak ízét,
mintha én szívtam volna
az egyik vérét, és jóllakna
miniatűr testem, amivel okoztam
az óriási fájdalmat.
A lefelé nyomuló víz mellett
kézen fogva egy idős pár sétál,
meg-megáll, néznek némán.
Egyikük a híd felé mutat,
megsimítom kiszáradt mosolyukat.
Egykor valaha talán őrzi még
egy titkos, bevésett karc,
mikor először dobbant egymásért a szívük,
és csoszogó léptük
mesélne még.
Sárga, kopott, rozsdás korlát
mellett gyalogolok, rajta
egy idegen arcember képét
koszorú takarja.
Egy napon felébredt reggel,
élt, tette, amit kell,
majd bepakolt a strandra...
Itt állt, ahol most én állok,
hallom sejtjeit tiltakozni legbelül.
Végtelen gyorsasággal
suhognak a madarak,
zúgnak a fűben a bogarak.
A fél négy másodpercei
molekulákra szakadnak.
Lenézek; a híd lábánál
zuhognak a habok,
felszakítják a felszínt úszó fadarabok.
Ledobok egy kis kavicsot.
Repül, mint élettelen test,
majd elplottyan.
Parányi fodrokat okoz csak,
aztán a mély iszapban
marad egy duzzanat.
Hátam mögött óriás, húsztonnás
rezegve durran, mint mikor
puska robban, és füstöl meg roppan,
ahogy a kemény vasbeton megfeszülve dobban,
majd elrobog a széllel,
magával viszi viharát, az összes haragját!
Én meg csak ujjaim közt méregetem
a messzeségtől parányivá vált
Piacnak vastornyát.
Score: 83.04 out of 100.
Read the October 2026 National Honours